Az imperialisztikus impakt faktor

Az alábbiakban arról írok, hogy mit gondolok az impakt faktorról, arról a tudományos teljesítményértékelési eszközről, amely mára misztikus dimenziókat kapott az akadémiai, felsőoktatási közbeszédben. Én is, mint annyi nemzeti kérdésekkel foglalkozó társadalomkutató beleütköztem (vagy inkább összeütköztem szegénnyel). A nagydoktori beadása kapcsán is szenvedtem vele, merthogy a felkészülésem során ez a szempont még nem volt jelen, a beadás előtt fél évvel viszont váratlanul megjelent követelményként. Sokan prüszkölnek ellene, de igazán még senki nem írta le, hogy nekünk, társadalomföldrajzos kutatóknak mi is a gondunk vele.

Kevés ellentmondásosabb jelensége van a mai magyar felsőoktatásnak, mint a tudományos teljesítmény mérésének módja impakt faktorral. A dolog azért is aktuális, mert napjainkban sokfelé készül a felsőoktatási teljesítményértékelési rendszer. A kérdésről tudományos igénnyel írtak már jópáran, többek között Magyarországon is. Melyek a fontosabb megállapítások?
Szükség van egy objektív mérési módszerre, ami alapján a tudományos teljesítményt mérni lehet. Ennek alapja a közmegállapodás szerint a tudományos hivatkozások száma lehet egy adott publikációra. Nyilván, ha sokat citálnak egy írást, akkor annak nagyobb a hatása a tudományos fejlődésre, mint arra, amire kevesebbet, esetleg egyet sem.
A kérdések ott kezdődnek, hogy ezt világméretekben hogyan lehet regisztrálni? Észak-Amerikában van egy intézmény, mely bizonyos feltételek mellett regisztrál folyóiratokat, és a megelőző két év hivatkozásai figyelembevételével, megállapítja, hogy az adott folyóiratban megjelentek mekkora hatást gyakoroltak a tudományos életre. Ennek alapján a folyóirat kap egy indexet, ezt hívják impakt faktornak. Aki egy ilyen folyóiratba ír (illetve oda elfogadják az írását), az jóváírhatja magának azt az arra az évre érvényes értéket. Persze nem minden írás jelenhet meg, egy viszonylag szigorú processzus keretében megvizsgálják, hogy megfelel-e formai és tartalmi elvárásoknak. Eddig ez tulajdonképpen korrekt.

A kérdések és ellentmondások viszont számosak.
- mindenféle tudományágban alkalmas a mérésre? Mi van azokkal a területekkel, ahol nem a folyóiratcikkekben publikálják az eredményt, hanem mondjuk könyvekben? Főleg pedig, mi van az un. nemzeti tudományokkal? Egy jogász, egy történész, egy földrajzos, egy szociológus, vagy egy néprajzos esetében a tudományos eredmények iránti érdeklődés meglehetősen kötött. Egy jellemzően angolszász kutatókból álló szerkesztőbizottság a tapasztalatok szerint nem igazán mutat érdeklődést ilyen helyi, vagy nemzeti témák iránt. Ugyanakkor nem mondhatjuk, hogy ezek a kutatási feladatok, vagy eredmények nem fontosak. A nemzeti kultúra ápolása, praktikus szempontok a helyi élet szervezése kapcsán, vagy az identitás kérdése és még sok más olyan terület van, ahol ezeknek megvan a maga jelentősége.

- ami alkalmas lehet egy tudományos közösség (pl. egy ország kutatóinak, vagy mondjuk egy egyetem vagy intézete kutatóinak) teljesítménye mérésére, az alkalmas-e az egyénére? Sok esetben többszerzős munkákról van szó. Ki az aki ténylegesen dolgozott, ki az, akinek a nevét csak odaírták? A kutatók is csak emberek. Ahol egzisztenciális kérdés az impakt faktor, akkor ott megjelenik a hatalommal való visszaélés, vagy egyszerűen csak a korrupció. Nyilván kínálja magát, hogy csak az egyszerzős műveket vegyük figyelembe, de ez ellen igen nagy lenne a tiltakozás orvos, biológus, fizikus körökben!

- egy másik kérdés kulturális természetű. A 19. században hatalmas eredménynek tartottuk, hogy létrejött a magyar tudományos nyelv ("Nyelvében él a nemzet"). Az impakt faktor azt jelenti, hogy míves angol nyelven kell publikálnunk - nem pedig míves magyarul. Így kezd el szegényedni a nyelvünk és a egyes tudományterületeken szinte már csak angol terminológiát alkalmazunk. Úgy vélem, ez nem olyasmi, amit valamirevaló ország, vagy nemzet megengedhet magának, pláne még büszkélkedhet is vele!

- a legsúlyosabb kérdés nemzetpolitikai jelentőségű. Vajon nemzeti érdekünkben áll-e, hogy az impakt faktort beengedjük, legalábbis ilyen nagy mértékben az egyetemeinkre? A magas impakt faktor jelenleg presztízskérdés. Az egyes kutatónál az előmenetel, a zsíros külföldi ösztöndíjak és kutatási támogatások megszerzésének eszköze. Egyénileg ez érthető is. Ugyanakkor mennyiben tartozik ez a társadalomra? Az innovációról szóló legenda szerint, amelyik társadalom sokat költ K+F-re, az jobban boldogul. A példák az USA, Japán. Ezek azonban nagy országok, sokrétű gazdasággal és kutatás-fejlesztési szférával, nem összevethetőek Magyarországgal. Nézzünk ezért egy kisebbet pl. Finnországot! A távközlés, illetve a környezetipar területén koncentrálják a forrásokat, olyan területeken, ahol a gazdasági teljesítmény is jelentkezik. Magyarországon van ilyen stratégia? Tömören összefoglalva: nincs. Mindent támogatunk, ami trendi - tehát nem támogatunk semmit sem.

Akkor hogyan hasznosulnak a K+F-re fordított magyar forintok? Támogatják azon országok ipari fejlődését, amelyek az adott K+F terület élvonalában vannak. Ez a brain drain egy új formája. Korábban a legjobban képzett kutatókat elcsábították magas fizetéssel, jobb munkakörülményekkel, jobb életminőséggel. Így általában családjaikkal együtt fel is kerekedtek. Erre most már nincs szükség, itthon maradhatnak. A fejlett ipari országok szempontjából kitűnő ez a megoldás. Nem kell a migránsok miatt már úgyis zúgolódó hazai népesség ellenérzéseit kezelni. A távközlés, informatizálás megteremti a lehetőséget, hogy kisebb költségek mellett zsákmányolják ki a képzett munkaerőt, a tudományos munkásokat. Gondoljunk arra, hogy a szegény India hány programozót ad a világgazdaságnak!
Az, hogy milyen téma kurrens, a folyóiratok szerkesztőbizottsága határozza meg, amelyekben nemhogy magyar, általában még kelet-közép-európai sem szerepel. Olyan problémákon dolgozhatnak a magyar kutatók otthon, melynek a megoldása a fejlett ipari országokban eredményez gazdasági eredményeket. Ráadásul a kutatók az egyéni érdekeiknek megfelelően a hazai K+F forrásokat is ezen területekre irányítják. Így nem csak a nekik dolgozó kutató és családja társadalmi költségeit fizetjük, hanem még az ilyen kutatás dologi költségeit is. Nézzük azonban a pozitív oldalát a dolgonak: Nemzeti szinten ez valahol az országimázs része. Mennyit emlegetjük, hogy hány Nobel-díjast adtunk a világnak. Nemzeti büszkeségünk ez! Persze mindig hozzátesszük, hogy az országnak milyen keveset hozott ez.

Az egyetemek magánosítása

A jelenlegi struktúrában is elképzelhető a magánhaszon biztosítása, miért is kellene magánosítani? Jelenleg sem a puszta közérdek alapján működnek a felsőoktatási intézmények, és bőven van mozgástere annak, aki pénzt akar keresni rajtuk. Például az egyetem, ahol én dolgozom (a Pécsi Tudományegyetem) mintegy 50 milliárd forint éves költségvetéssel működik. Ez óriási lehetőségeket kínál annak, aki beszállítói szerződésekre tud szert tenni. A magánosítási törekvések jelenleg erre irányulnak. Állami szerepvállalás nélküli, tisztán piaci viszonyok között ma nem buli egyetemet magánosítani. A fizetek és viszem típusú képzések száma ugyanis igen kicsi manapság. Az állami normatíva adja a bevétel túlnyomó részét ugyanis. Ha az állam ki-, vagy háttrébb vonulna a felsőoktatásból kiszámíthatóan katasztrofális következményei lennének.
A jelenlegi problémák oka nem az, hogy állami, vagy magán, hanem az, hogy túl sok az intézmény. Ebben teljesen igaza van Bokros Lajosnak. Hozzátenném, hogy nem tudom, miért pont 20-25 között lőtte be az ideális számukat, de az biztos, hogy a jelenlegi 70 feletti szám az túlzott. Úgy vélem, hogy - legalábbis az állami fenntartásúak számát - erősen korlátozni kellene. Így fajlagosan nőhetne az egy hallgatóra jutó finanszírozás és az oktatói bér is, ami nevetségesen alacsony és egyáltalán nem ösztönöz minőségi munkára. Persze ez csak akkor lehetséges, ha az állam a saját intézményeinek nem teremt versenyt azzal, hogy ugyanúgy támogatja a más intézményeket is, mint a sajátjait.
Piaci viszonyokat azonban nem tudok elképzelni a mai magyar felsőoktatásban. Gyakorlatilag nincs ma olyan képzési forma, ami biztosat jelentene a munkaerőpiaci elhelyezkedésre. Sem a régi 'menő' szakmák (jogász, közgazdász, orvos), sem pedig az újak (turizmus, kommunikáció, humánszervező) nem kínálnak garanciát. Még ezek esetében is megcsappanna a jelentkezők száma, és teljes képzési formák lehetetlenülnének el a tandíj miatt. Gondoljunk arra, hogy milyen szociális és politikai feszültségekkel járna, ha a 18-20 éves korosztályok tagjai az egyetem helyett a munkábaállást tűznék ki célul? Ugyan milyen munkahelyeken?