nyilvánosság és érdekképviselet a tudományban

A minap egy kolléga bejött az irodámba, hogy egy kisebb konfliktust megbeszéljünk. Az egyébként barátságos hangvételű és konstruktív beszélgetés során viszont mondott valamit, ami szöget ütött a fejemben. Az hangzott el, hogy miért erőlködök, amikor "te egy bukott ember vagy" (mármint elkaszálták a nagydoktorimat). Én ezt ott reflexből visszautasítottam, mondván én nem így érzem. Most el kellene bujdokolnom és hamut szórni a fejemre?

Azóta sokat tűnődtem ezen a mondaton. 38 évesen megírtam, beadtam és "csatában" megvédtem a nagydoktori disszertációmat. Érdemi kifogás nem hangzott el vele kapcsolatban. Más kérdés, hogy vitatható körülmények között a címet mégsem kaptam meg. Ugyanakkor soha ennyi barátom nem volt, soha ekkora támogató figyelem nem irányult rám, soha ennyi pozitív energiát magam körül nem éreztem. Jelenleg feladatokat látok magam előtt, a szakma előtt és a fiatal kutatók előtt is. Van miért felkelnem reggelente és tanulságai is vannak a velem történteknek.

Megfelelő-e az érdekképviselete a fiatal kutatóknak a magyar tudományos életben? Úgy vélem, hogy nem. A saját bőrömön szerzett tapasztalat alapján mondom: esetleges honnan kapnak segítséget, sokszor alapvető jogaikkal sincsenek tisztában és nemigen vannak olyan független fórumok, ahonnan segítséget remélhetnek kiszolgáltatott helyzetükben. Ennek kereteit ki kellene alakítani.

Nem megfelelő a nyilvánosság helyzete. Jelentősek az ellentmondások a rendszerben. Óriási feszültség áll fenn a között, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a legtekintélyesebb magyar közintézmény, valamint a valóság között, hogy a problémák többnyire nem kerülnek nyilvánosságra. A belső harcokban elvérzett kutatók a magukban hordozott feszültségek miatt idő előtt nyomorodnak meg, halnak-el, hagyják el a pályát, vagy kénytelenek idegenben megtalálni a helyüket. Ez nincs rendben, a nemzet ezt nem engedheti meg magának, nem mondhat le róluk. Ha magára hagyottan keresi valaki az igazát könnyebb rákényszeríteni a tekintély és a fenyegetés diktátumait. A magyar tudományos élet nem szokott hozzá a nyilvánossághoz. Én is sok figyelmeztetést kaptam az elmúlt napokban, vigyázzak magamra. Csak a nyilvánosság, az egymásra való odafigyelés segíthet, szabadíthat fel.

A szűkebb szakmában is szükség lenne átbeszélni ügyeinket. Ott sem mennek jó irányba a dolgok.

Emlékeztetlek rá benneteket, hogy amikor Széchenyi István 1825. november 3-án „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” egy Tudós Társaság megalapítását kezdeményezte, olyan folyamatot indított el, amelynek során a nemzedékek egymásnak adták a stafétát. Azoknak, akik akkor elkezdték, már nagyon régóta a csontjai porladnak. Mindig újak vették át az ügyeket. Ahogy eddig sem, fiatalok nélkül ezután sem fog menni. Én bízom benne, hogy az a bölcsesség, amely megteremtette, valahol ma is ott lakik a Roosevelt téren.

Lövöldözés az egyetemen

Éppen órát tartottam a PTE TTK Ifjúság úti tömbjében, amikor hatalmas szirénázás nyomta el a mondanivalómat. A hallgatókkal nem tudtuk elképzelni mi történhetett, óra után mondták el a kollégák, valakit lelőttek a szomszéd tömbben. Azóta eltelt egy kis idő és sokat beszélgettünk arról, hogy vajon véletlen volt-e, ami történt (tehát, hogy bárhol elkezdhetett volna lövöldözni egy személyiségzavaros ember), vagy volt annak valószínűsége, hogy a mi egyetemünkön történjen meg ez a szörnyűség.
Egyre inkább hajlok arra, hogy nem csupán a vakvéletlennek köszönhetjük a tragédiát.
Az elmúlt tizenegynéhány évben érdekes változásokat vettem észre, ami a hallgatóinkat illeti. Mindig is voltak "furcsa", vagy különös viselkedésű diákok. Ők általában beilleszkedési zavarokkal küszködtek, viselkedésük elütött az átlagtól, de ez általában tolerálható volt.Az utóbbi időszakban (elmúlt pár évben) az egyetemen pszichiátriai kezelésre járó, a társaival, sőt a tanáraival is rendszeresen összeütközésbe kerülő hallgatók jelentek meg. Egyre többször kellett fegyelmi problémákkal szembesülnünk.
Azt gondolom, hogy a korábbi szelekciós mechanizmusok több-kevesebb tudatossággal, de az egyetemen kívül tartották ezeket a problémás fiatalembereket. A demográfiai erózióval viszont először a közoktatás,majd a felsőoktatás pénzügyi rendszere is megrendült, hiszen a finanszírozásuk alapvetően azon a fejpénzen alapszik, amelyet a diákok, hallgatók látszáma alapján kapnak. Így lassan bárki bejuthat az egyetemekre, hiszen a hallgatói létszámot fenn kell tartani valahogy/bárhogy. A mi karunkon például (a TTK-n) a kémia, fizika szakterületekre kötéllel kell fogni a hallgatókat és lassan mentori rendszerben fognak tanítani a kollégák, annyira kedvező (pénzügyileg persze kedvezőtlen) a helyzet. A korábbi többszörös túljelentkezés a múlté. Örülni kell minden egyes jelentkezőnek.
Pécsett ráadásul a 30 ezer feletti hallgatói létszámot egy olyan régióban kell fenntartani, amelyben az ország leggyengébb beiskolázási hajlandóságot mutató megyéi találhatók (egyre kevesebben jelentkeznek a felsőoktatásba). Az erősödő regionalitási tendencia miatt a külső beiskolázás feltételei egyre romlanak. A növekvő utazási költségek, a reálbércsökkenés, a szegénység növekedése, a középosztály vékonyodása miatt a családok a legközelebbi, még megfelelő egyetemet találják meg gyermekeik számára, amit talán még finanszírozni tudnak.
Így egyre riasztóbb (elöregedés, elvándorlás) demográfiai feltételek mellett kell megtalálni a hallgatókat. A szelekció egyre kevésbé érvényesülhet, azt gondolom, az országon belül mindenhol ezt a tendenciát figyelhetjük meg. Az adott korosztályon belüli arányok eltolódtak, és a hallgatók közé egyre nagyobb valószínűséggel kerültek be az arra sokféle szempontból alkalmatlanok is.
A fentebb említett beiskolázási sajátosságok miatt nálunk a Dél-Dunántúlon az átlagnál nagyobb valószínűséggel kerülhetett be a hallgatói körbe olyan fiatal, aki súlyos pszichiátriai problémákkal küszködik. Ahogy a történet mutatja bejutott, ráadásul évekig fel sem tűnt az oktatóknak, vagy az adminisztrációnak abban a tömegben, ahol egyre több furcsa alakkal kellett találkoznunk. Egy orvostól talán elvárható, hogy felismerje a problémát, de egy átlagos (ráadásul specialista) egyetemi oktató legfeljebb annyit lát, hogy zűrös gyerekek is vannak a tanítványok között. Azt viszont már aligha tudja megítélni, hogy az alkoholnak, drognak, más függőségnek köszönhető-e a különös viselkedés, hiszen ez már egyáltalán nem kivételes jelenség. Be kell látnunk, ez nem az a felsőoktatás, ami akár csak 10 éve is volt. Nem jobb, vagy mint sokan gondolják rosszabb, hanem más. Másféle igényeknek kell megfelelni és ehez a helyzethez kell alkalmazkodni.
Vajon meg lehetett volna előzni ezt, vagy a hasonló eseteket? Úgy gondolom igen. Két eszközt látok. Az iskolaorvosi rendszert komolyabban kellene venni az egyetemen. A hallgatókat kötelezni lehetne rá, hogy évente elmenjenek a Kar által szerződött szakemberhez vizsgálatra, tesztet kitölteni, elbeszélgetni. Ez egy jó szűrési módszer lehetne és minimális költséggel járna. A másik az évfolyamfelelősi rendszer általános bevezetése. Így a hallgatók tartoznának egy tapasztalt oktatóhoz, akihez fordulhatnak a gondjaikkal, aki figyelemmel kísérné őket. Ha gondot lát, jelezheti az egyetemi pszichológusnak. Ennek nem csak az ámokfutók, vagy csak egyszerűen erőszakos hallgatók kiszűrése lehetne a célja, hanem millió más probléma is megoldódhatna általa (pl. gyakorlatok szervezése, hallgatói véleményezés komolyabban vétele, szociális problémák stb). Teljesen nevetséges azt gondolni, hogy a fegyvertulajdonlási, vagy viselési szabályok szigorításával megelőzhetőek az ilyen esetek. Mi van akkor, ha valaki pl. illegálisan szerez fegyvert? Már Ausztriában is vásárolhat olyan fegyvert (legálisan), ami itthon illegális, ugyanakkor ellenőrzés híján könnyen behozható. Nem beszélve a délszláv háború kapcsán a térségbe került fegyverekről, amelyek beszerzése csak pénz kérdése. Nem fegyvert kell keresni, hanem annak lehetőségét csökkenteni, hogy azokat valaki használni akarja. Ha idejében feltárjuk a potenciálisan veszélyes hallgatókat, orvosi ellátásukkal, vagy a rendszerből történő kizárásukkal kezelhető a probléma.