nyilvánosság és érdekképviselet a tudományban

A minap egy kolléga bejött az irodámba, hogy egy kisebb konfliktust megbeszéljünk. Az egyébként barátságos hangvételű és konstruktív beszélgetés során viszont mondott valamit, ami szöget ütött a fejemben. Az hangzott el, hogy miért erőlködök, amikor "te egy bukott ember vagy" (mármint elkaszálták a nagydoktorimat). Én ezt ott reflexből visszautasítottam, mondván én nem így érzem. Most el kellene bujdokolnom és hamut szórni a fejemre?

Azóta sokat tűnődtem ezen a mondaton. 38 évesen megírtam, beadtam és "csatában" megvédtem a nagydoktori disszertációmat. Érdemi kifogás nem hangzott el vele kapcsolatban. Más kérdés, hogy vitatható körülmények között a címet mégsem kaptam meg. Ugyanakkor soha ennyi barátom nem volt, soha ekkora támogató figyelem nem irányult rám, soha ennyi pozitív energiát magam körül nem éreztem. Jelenleg feladatokat látok magam előtt, a szakma előtt és a fiatal kutatók előtt is. Van miért felkelnem reggelente és tanulságai is vannak a velem történteknek.

Megfelelő-e az érdekképviselete a fiatal kutatóknak a magyar tudományos életben? Úgy vélem, hogy nem. A saját bőrömön szerzett tapasztalat alapján mondom: esetleges honnan kapnak segítséget, sokszor alapvető jogaikkal sincsenek tisztában és nemigen vannak olyan független fórumok, ahonnan segítséget remélhetnek kiszolgáltatott helyzetükben. Ennek kereteit ki kellene alakítani.

Nem megfelelő a nyilvánosság helyzete. Jelentősek az ellentmondások a rendszerben. Óriási feszültség áll fenn a között, hogy a Magyar Tudományos Akadémia a legtekintélyesebb magyar közintézmény, valamint a valóság között, hogy a problémák többnyire nem kerülnek nyilvánosságra. A belső harcokban elvérzett kutatók a magukban hordozott feszültségek miatt idő előtt nyomorodnak meg, halnak-el, hagyják el a pályát, vagy kénytelenek idegenben megtalálni a helyüket. Ez nincs rendben, a nemzet ezt nem engedheti meg magának, nem mondhat le róluk. Ha magára hagyottan keresi valaki az igazát könnyebb rákényszeríteni a tekintély és a fenyegetés diktátumait. A magyar tudományos élet nem szokott hozzá a nyilvánossághoz. Én is sok figyelmeztetést kaptam az elmúlt napokban, vigyázzak magamra. Csak a nyilvánosság, az egymásra való odafigyelés segíthet, szabadíthat fel.

A szűkebb szakmában is szükség lenne átbeszélni ügyeinket. Ott sem mennek jó irányba a dolgok.

Emlékeztetlek rá benneteket, hogy amikor Széchenyi István 1825. november 3-án „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” egy Tudós Társaság megalapítását kezdeményezte, olyan folyamatot indított el, amelynek során a nemzedékek egymásnak adták a stafétát. Azoknak, akik akkor elkezdték, már nagyon régóta a csontjai porladnak. Mindig újak vették át az ügyeket. Ahogy eddig sem, fiatalok nélkül ezután sem fog menni. Én bízom benne, hogy az a bölcsesség, amely megteremtette, valahol ma is ott lakik a Roosevelt téren.