hány angyal fér el egy tű hegyén?

Az egyetemi szférát az elmúlt két évtizedben elkerülte a mélyreható változások szele. Nem kellett szembenéznie sem a magyar társadalom megrendelői elvárásaival, sem pedig a minket körülvevő világ alapvető változásaival. Az egyetemi vezetők ugyanazokkal az attitűdökkel, és ugyanazzal a "professzionalizmussal" próbálják intézményeiket vezetni, mint a rendszerváltozás időszakában. Az ún. reformokat (pl. Bologna-reform) a lehető legkisebb rossz elvén kezelték (ha nagyon muszáj megcsináljuk, a kereteket átnevezzük, de tartalmilag a lehető legkevesebbet változtatunk, a szakmapolitikai status quo-t pedig nem érintjük). Így jutottunk el oda, hogy a hol innen, hol pedig onnan toldozgatott felsőoktatás épületében mára már elviselhetetlen feszültségek alakultak ki. Az alábbiakban pár olyan kérdést járok körül, amiről ma különösen sok szó esik a közbeszédben.

Elitképzés: Az egykori elitképzők megteltek a normatív finanszírozás következtében óriásira duzzadt létszámú, a képzési követelményeknek megfelelni intellektuálisan nem tudó, jövőkép híján pedig nem is akaró hallgatókkal. Így ma az egyetemek óriási szociális intézményként kezelik a munkaerőpiaci kilátástalanságtól fenyegetett magyar családok és gyermekeik problémáit. A tömegképzést finnyákoló egyetemi oktatók bérüket egyfajta szociális tevékenységért kapják. A kérdés az az, hogy vajon képesek lennének-e arra, hogy a tömegképzés keretein kívül megéljenek? A rövid válaszom: sokuk esetében nem hiszem.
A "mindenkinek lehet diplomája" nevű logisztikai innovációt sokfelé kitalálták, ha nemis mindenhol csinálták azt jól. Egyik-másik egyetem nagyra növekedésében komoly szerepet játszott, és az elmúlt években alig volt egyetemi vezetés, ami ennek farvizén ne próbált volna problémáin könnyíteni. Az extenzív növekedés erőltetése, egy sor másik ragadozónak a vadászterületen való megjelenése adta, hogy a stratégiai túlterjeszkedés, a nemzetközi dimenziókban aligha versenyképes termékek értékesítésére való mindenáron való törekvés elkerülhetetlenül vezetett el a visszaeséshez, a hibákhoz, a dezintegrációhoz. Elveszett az érték felismerésének a képessége és innen nagyon nehéz lesz visszakapaszkodni a minőségi képzés standardjaihoz.

Kutatoegyetem: A fentebb vázoltak szerint, ha nem is szakmapolitikai megfontolások, vagy piaci igények motiválták a képzési rendszer alakítását, de a társadalmi igényt a szociális megfontolások kapcsán a működési, beiskolázási környezet közvetítette az oktatási területen. A kutatás esetében viszont nincs erről szó. A magyar K+F ráfordítások kapcsán általában arról hallunk híreket, hogy mennyivel maradunk el az EU átlagától, illetve a minimálisan kívánatostól. Az egyetemeken belül ugyanakkor a minőségbiztosítási szemlélet terjedésével egyre nő a feszültség, szükségessé vált megmérni kinek-kinek a teljesítményét. De mi a teljesítmény? Bölcsésznek a könyv, műszakinak a találmány, társadalomkutatónak a szakcikk? Orvosnak, természettudósnak az impakt faktor? Ez lenne a válasz? Hogyan lehet a teljesítményeket összemérni?
Nemrég olvastam egy keserű, de szellemes cikket arról (Népszabadság: A közhaszontalanság akadémiája), hogy vannak a hasznos és vannak a haszontalan kutatások. Úgy vélem, ma Magyarországon egy sor stratégiai területen haszontalan kutatásokat folytatnak. Mély meggyőződésem, hogy a kutató egyéni kutatási szabadsága nem lehet alapja a koncepciótlan, az erőforrásokat eltékozló, pazarló kutatáspolitikának.
A kutatásban is szükség van megrendelőre. Az alkalmazott kutatásoknál, kísérleti fejlesztéseknél ez világos, hiszen van, aki fizet érte. Az alapkutatásoknál, ami egy egyetem kutatási tevékenységének a döntő többsége, ez a megrendelő az adófizető polgár, és joggal várhatná el, hogy számára a kutatás még ha áttételesen, vagy távlatosan is, de haszonnal járjon. De ki közvetítse a társadalmi igényt? Ez ma Magyarországon az egyetemi, kari autonómia miatt nem működik jól.
A pályázatok esetében legalább van egy szerződés és mögötte a kutatási terv, de a felsőoktató-kutató munkaidejében folyamatosan köteles kutatni, erre viszont nincs szabályozás. Az egyéni hobbikutatásokból, vagy a scientometriai bűvészkedésekből nem lesz számottevő új eredmény, legfeljebb egyéni karrier. Az öncélú kutatások, egyéni ambíciók nem vezetnek el egy valódi kutatóegyetemi léthez, és ez nem csak azok esetében igaz, akik, mint a PTE is, lemaradtak a listáról, hanem a címet megkapó, de a valós célt betölteni képtelen nyertesek körére is.
A cél, illetve koncepció nélkül sodródó, amatőr vezetésű (ami itt a professzionális ellentéte) egyetemek a külföldi ösztöndíjas tartózkodás alatt látott "fejlett" nyugati mintákhoz próbálnak igazodni. A megrendelői igényeket így nem a bérünket fizető magyar társadalom, hanem az angolszász dominanciájú szerkesztőbizottságok szabják meg a kutatási tematika alakításával. Így viszont a társadalmi-gazdasági haszon is a nyugati világban jelentkezik, ahol a hasznosító struktúrák, a "megrendelők" élnek.
Számonkérhető tudománypolitikai koncepcó híján a kutatásszervezés szakmai, tartalmi ellenőrzése sem valósítható meg egzaktan (legfeljebb a számszaki). A tudományos megaprojektek sivatagi katedrálisokként emelkednek ki környezetükből. Nincs senki, aki megmondaná, hogy miként is kelljen ezeket kialakítani, hiszen nincs tulaj, vagy az azt képviselő tervező, aki odaállna és azt mondaná: ez itt nem OK, bontsátok vissza itt meg itt. A kőműves pedig nem a visszabontásban érdekelt, hanem hogy mielőbb, minél jobban megfizetve elkészüljön az épület. Így a hibák, az átadás utáni omlások, a funkciótlanság, a fenntarthatatlanság, a kifűthetetlenség ... mindennapossá váltak napjaink új tudományos fejlesztéseinél.
A társadalom pedig miképpen viszonyul ehhez? Valahogy úgy, ahogy a középkori átlagember azokhoz a skolasztikus vitákhoz, hogy hány angyal fér el egy tű hegyén? Körülbelül annyira érti, és annyira is érdekli. Az igazi kérdés, hogy mennyi ideig hajlandó, vagy képes még finanszírozni tovább ezeket az adójából?

Ma ugyanis ez a gond. A pénzügyi válság miatt megroskadt állam már nem képes finanszírozni az eddigi módon a felsőoktatási intézményeket. A szociális funkciójukra szükség van, a társadalom továbbra is kinyilvánítja az igényét rá, de azt jóval kevesebből is lehet biztosítani. A kutatásokra ugyanakkor nincs, hiszen nem látja senki, hogy mikor és hogyan lesz ebből műszaki fejlődés, üzleti siker, jól fizetett munkahely. Meddig lehet a %-okkal dobálózni, hogy mennyivel többet kellene befektetni ebbe az "ágazatba", hogy a nagy áttörés bekövetkezzen? Szerintem már nem sokáig. Nem kell specialistának lenni ahhoz, hogy belássuk, ha a magyar kutatók a világszínvonal követése szlogen alatt olyan műszaki-tudományos problémákat oldanak meg, amelyek a fejlett ipari országoknak a gazdasági fejlődését szolgálják, az nem szolgálja a magyar gazdasági érdekeket. Ami persze felveti az egész szektor fenntarthatóságát, hiszen kutatás nélkül eleve nincs felsőoktatás sem ...


Hogy mire volna szükség? Egy olyan konzisztens felsőoktatási politikára, mely világos és egyértelmű követelményeket támaszt, és amely következményeket helyez kilátásba a céloktól való eltérés esetében. Egy olyan stratégiára, melynek nem az az alapja, hogy a kialakult szakmapolitikai status quo-t védje. Olyanra, amely a társadalom és a gazdaság valós igényeiből vezeti le a feladatokat és nem az motiválja, hogy az angolszász tudományosság, vagy az EU bürokrácia mit tart fontosnak és prioritásnak. Olyanra, amely nem úgy kíván "világszínvonalú" lenni, hogy negligálja a magyar tudományos nyelvet és a hazai tudományos fórumokat azzal, hogy amit itthon csinálunk az evidens módon nem lehet korszerű. Olyanra, amely nem engedi azt, hogy a magyar felsőoktatási intézményeket csak ugródeszkának tekintsék egyes kutatók a jól fizető külföldi intézményekben kínálkozó állások, kutatóhelyek elnyerésére. Olyanra, amely szerint a megrendelők mi vagyunk.